1940.november 13.

Egy gyönyörű fehér szobában ébredtem fel és nem emlékeztem semmire csak borzasztó fejfájásom volt és tűszúrásokat találtam a bal karomon. Akkor még nem sejtettem, hogy tökéletes kísérleti alany vált belőlem. A tűszúrásokat először nem értettem, nem tudtam, abban a percben még  hova tenni  a dolgokat. Egy nagydarab fickó jött be a szobámba, hirtelen megijedtem. Féltem, hogy újra elvisznek, és bántani fognak. Nem szerettem az embereket azóta a bizonyos nap óta meg pláne nem. Nem tudtam már senkiben sem megbízni, azért, hogy újra bántsanak?! Könnyebb volt elbújni és messziről nézni, hogy változik a világ és keresni benne valami állandót, valami biztos pontot, ami nem ver át nem rúg fel nem bánt meg és nem rúg fel újra meg újra. Nehéz volt elhinni, hogy van ilyen dolog a világon, tudtam, hogy ilyen ember nincs… Normális ételt  kaptam hét hónap után végre. Pedig már kezdtem megszokni a poshadt vizet és a száraz kenyeret. Miután megettem az ebédemet pár fehér köpenyes férfi jött be a szobába  és megkérdezték, hogy hogy érzem magam, nem szédülök e vagy fáj e valamim?. Nem értettem, hogy miért akarják tudni mindezt tőlem. Mikor rákérdeztem  elmondtak minden, nehezen tudtam megemészteni és egyáltalán felfogni. Közölték, hogy az én életem ezentúl Németország szebb jövőjét fogja szolgálni, ezentúl csak egy eszköz vagyok megszűntem emberként létezni, lényegtelen hogy élek e vagy halok. Ettől a naptól kezdve már elfelejteni sem, hogy mi történik velem, az a borzasztó fájdalom örökre belém éget. Köztudott volt, hogy abban az időben a németek igyekeztek kifejleszteni a tökéletes harci katonát, de nem értettem, hogy miért engem, mint nőt választottak erre a feladatra, habár eleinte csak egy voltam a százból, akit alávetettek a teszteknek, de mégis én bírtam a legjobban; tűrtem a fájdalmat, mintha ez természetes lenne néha flegma, rezzenéstelen arccal. Bár néha én is inkább haltam volna meg és dobtak volna tömegsírba, de hiába hangzott el minden este az isteni fohász semmit  sem ért, napi szinten el kell viselnem az áramos kezeléseket a különböző terheléseket, még patkánymérgeket is tartalmazó gyógyszereket, amiket néha  csak valamiféle külső megmagyarázhatatlan erő hatására veszek be. Néha sírva alszom el olyankor eszembe jutnak a  régi emlékek a boldog nyugodt élet és az az esős szerdai nap…

1 könyv: NAPLÓ- Egy őrültnő története

1940.november 11.

Kedves Naplóm!

Hajnal négy óta áztatja a német utcákat az Isten áldása. Én egy kicsi ablakból szemlélem az eseményeket. A pici ablakból, ahol csak egy pillanatra jelennek meg a hajnali nap sugarai reggelente, látom a robusztus tankokat és az egymásra halmozott holttesteket. Hallom, hogy az esőcseppek varázslatos melódiát játszanak a lánctalpasokon, de hiába, gyönyörű ez a dallam mégis egyfajta kettősség fog el, hiszen közben az eső mossa azoknak a katonáknak a vérét, akik az átkozott német honért vesztek oda egy értelmetlen, véres háború miatt. Nem tudja az ember igazán, hogy mit is jelent élni s porba hullani?! Isten egyetlen joga az, hogy elvegye azt az életet, amit adott. Próbáltam megérteni a háborút, de ezt megérteni nem lehet. Nincs benne értelem, sőt én még logikátlannak is tartom a maga módján. Olyan számomra az egész mintha saját honfitársainkat küldenénk a mészárszék elé. Nehéz ezt épp ésszel felfogni nem tagadom. Egésznap tudnám a világot szemlélni abból az aprócska résből, ez egyfajta lelki békét hoz nekem kicsit még a gyógyulásomhoz is hozzá segít, sőt többre is tartom, a saját szellemi megtisztulásomat a keserű, olykor a patkányméregre hasonlító gyógyszerektől, amelyek ’elméletileg’ a gyógyulásomat szolgálják… Pedig nem hiszem, hogy súlyos beteg lennék, akit gyógyszerekkel kell elkábítani. Vagy a tudathasadásom ennyire veszélyes lenne?! Igen, én ezért vagyok négy éve  ezen a helyen. Minden 1936. március 1-én kezdődött. Előtte még úrrá tudtam lenni a kettős személyiségemen egészen a születésnapom napjáig. Az egész család összegyűlt édesanyám elkészítette a híres csokoládétortáját, amit még néha feltudok idézni; érzem a számban a keserű csokit és ekkor  hacsak egy pillanatra is, de hazarepülök a sárga, nyikorgó ajtajú ház verandájára… Négy keserű év, valahogy többnek tűnik. Újra magamba fojtom ezeket az érzéseket, mert ezek csak a gyengeségemet mutatják. Ez a négy év arra jó volt, hogy megtanuljam, hogy bízni senkiben sem lehet még a szeretteimben sem, hiszen pont ők forgatták meg a szívemben a ’ mérgezett tőrt ’.Ők küldtek ebbe a négycsillagos szállodába. Nyílt az ajtó, megragadták a karomat és kihúztak a gumiszobából……

A blog célja:

Nem igazán azért csináltam ezt a blogot, hogy másokat szórakoztassak. Hanem azért, mert imádok írni és valljuk be a XXI. században már a papírra vetett kézirat kissé elcsépelt.Olyan történeteket szándékozok ide leírni, amelyek kósza gondolatként vertek gyökeret az elmémben  és most értek meg arra, hogy leírjam őket.
Ha véletlen valaki még is ide téved és ezt elolvassa; nyugi ezek nem nyálas ponyvaregények, amikkel tele van a padlás sőt már a pince is.Próbálok új témákat elődobni, amik még nincsenek teljesen kiszipolyozva (pl: Vámpír sztorik).