1940. november 17.
Sosem
felejtem el; esős szerdai nap volt, a kis őszi piros kabátomat vettem fel. Szél
támadt a szűk utcában, akkora,hogy teljesen bele borzongtam nem is hallottam a
körülöttem lévő embereket csak a saját fogam vacogását. Nem mintha emberi
hangoktól lett volna hangos az utca csak sérült és megfáradt emberek
jajveszékelését lehetett hallani. Bármerre tekintettem csak a fájdalmat láttam
az emberek szemében és azt a kimondatlan mondatott, hogy ’ bárcsak e földi
létben megszűnne az életem’. Ha nem a saját szememmel látom a borzalmakat el
sem hiszem, annyira hátborzongató képsorok fogadtak az utcákon. Épp a helyi
vöröskereszt épületébe siettem, hogy segítsek a sérült katonák ellátásában. Az
egyik lebombázott háznál sírásra lettem figyelmes; földbe gyökerezett a lábam
mikor megláttam, hogy ki sírdogál. Egy aprócska gyermek feküdt a romok alatt. A
lezúduló törmelékek mindkét lábát
eltörték aprócska arca csupa kosz volt
és ezen a pici arcon gyönyörű kék szemek ültek, amelyekből úgy hullottak
a könnyek akár a nyári zápor. A kórház nem volt messze ezért azonnal
segítségért rohantam. Úgy futottam ,ahogy még talán soha. Pár erős ápolóval
tértem vissza, akik segítettek kiszabadítani a fiút. Az életét megmentették, de
a lábait nem tudták. Kétségbe estem; ha
felébred, hogy magyarázom el egy életvidám kisfiúnak, hogy soha többé nem
focizhat nem szaladgálhat mezítláb a vizes fűben, hogy fog ezek után élni?!
Felébredt a kisfiú és lenézett a lába helyére utána rám és elszomorodott.
Előtört belőlem a sírás, úgy sírtam akár egy taknyos gyermek pedig nem is
ismertem a fiút. A nyolc éves kisfiú csöpp kezét rátette a fejemre és
megsimogatta. Csak ennyit mondott: „Köszönöm, hogy élhetek.”Rá kellett jönnöm,
hogy nem a hatalom és a pénz a legfontosabb ,mint ahogy a kormány hiszi hanem
az ÉLET.
Ezért folyik
a háború, ezért!!!…Ártatlan emberek vére tapad a kormány kezéhez, erre szokták
mondani,hogy „járulékos veszteség a győzelemért”.
Kinyílt a
nehéz vasajtó és Dr. Abelard lépett be
rajta. Nem szólt egy szót sem, az arcán lévő gúnyos mosolyból tudtam, hogy vagy
elvernek vagy újra teletömnek gyógyszerekkel. Megragadott a hajamnál fogva és
lerántott a földre valahogy nem lepődtem
meg. Így húzott egész a labor ajtajáig. Furcsa kettősség volt bennem hiába fájt,
hogy húzza hajam mégis nevettem méghozzá a saját szerencsétlenségemen. Mindig
azt hittem, hogy a rossz emberek kerülnek a pokolba … hát tévedtem.
Belevágott a
’mészár székbe’ , mint mindig csupa vér volt minden, ilyenkor éreztem egy kicsi
reményt hátha véget vetnek az életemnek hiszen számukra megszűntem embernek
lenni, de mind hiába akármennyire reménykedtem annál kevésbé jött a halál.
Leszíjazott;
olyan erősen ,hogy nemhogy mozdulni,de levegőt sem bírtam venni. Egy pillanatra
borzasztó érzés lengte be a szobát. A mai nappal valami borzasztó dolog vette
kezdetét ennek az épületnek a fali között……
