1940. november 17.

Sosem felejtem el; esős szerdai nap volt, a kis őszi piros kabátomat vettem fel. Szél támadt a szűk utcában, akkora,hogy teljesen bele borzongtam nem is hallottam a körülöttem lévő embereket csak a saját fogam vacogását. Nem mintha emberi hangoktól lett volna hangos az utca csak sérült és megfáradt emberek jajveszékelését lehetett hallani. Bármerre tekintettem csak a fájdalmat láttam az emberek szemében és azt a kimondatlan mondatott, hogy ’ bárcsak e földi létben megszűnne az életem’. Ha nem a saját szememmel látom a borzalmakat el sem hiszem, annyira hátborzongató képsorok fogadtak az utcákon. Épp a helyi vöröskereszt épületébe siettem, hogy segítsek a sérült katonák ellátásában. Az egyik lebombázott háznál sírásra lettem figyelmes; földbe gyökerezett a lábam mikor megláttam, hogy ki sírdogál. Egy aprócska gyermek feküdt a romok alatt. A lezúduló törmelékek mindkét  lábát eltörték aprócska arca csupa kosz volt  és ezen a pici arcon gyönyörű kék szemek ültek, amelyekből úgy hullottak a könnyek akár a nyári zápor. A kórház nem volt messze ezért azonnal segítségért rohantam. Úgy futottam ,ahogy még talán soha. Pár erős ápolóval tértem vissza, akik segítettek kiszabadítani a fiút. Az életét megmentették, de a lábait  nem tudták. Kétségbe estem; ha felébred, hogy magyarázom el egy életvidám kisfiúnak, hogy soha többé nem focizhat nem szaladgálhat mezítláb a vizes fűben, hogy fog ezek után élni?! Felébredt a kisfiú és lenézett a lába helyére utána rám és elszomorodott. Előtört belőlem a sírás, úgy sírtam akár egy taknyos gyermek pedig nem is ismertem a fiút. A nyolc éves kisfiú csöpp kezét rátette a fejemre és megsimogatta. Csak ennyit mondott: „Köszönöm, hogy élhetek.”Rá kellett jönnöm, hogy nem a hatalom és a pénz a legfontosabb ,mint ahogy a kormány hiszi hanem az ÉLET.

Ezért folyik a háború, ezért!!!…Ártatlan emberek vére tapad a kormány kezéhez, erre szokták mondani,hogy „járulékos veszteség a győzelemért”.

Kinyílt a nehéz vasajtó  és Dr. Abelard lépett be rajta. Nem szólt egy szót sem, az arcán lévő gúnyos mosolyból tudtam, hogy vagy elvernek vagy újra teletömnek gyógyszerekkel. Megragadott a hajamnál fogva és lerántott a földre valahogy nem  lepődtem meg. Így húzott egész a labor ajtajáig. Furcsa kettősség volt bennem hiába fájt, hogy húzza hajam mégis nevettem méghozzá a saját szerencsétlenségemen. Mindig azt hittem, hogy a rossz emberek kerülnek a pokolba … hát tévedtem.

Belevágott a ’mészár székbe’ , mint mindig csupa vér volt minden, ilyenkor éreztem egy kicsi reményt hátha véget vetnek az életemnek hiszen számukra megszűntem embernek lenni, de mind hiába akármennyire reménykedtem annál kevésbé jött a halál.

Leszíjazott; olyan erősen ,hogy nemhogy mozdulni,de levegőt sem bírtam venni. Egy pillanatra borzasztó érzés lengte be a szobát. A mai nappal valami borzasztó dolog vette kezdetét ennek az épületnek a fali között……