1940.november  25.

Felkapcsolta a villanyt;nem voltam ekkora fényhez hozzá szokva kellett pár másodperc, hogy ne csak homályos foltokat lássak. Kár volt; bárcsak hagyta volna lekapcsolva a villanyt és nem láttam volna semmit. Azt hittem, hogy sok szörnyűséget megéltem már, de tévednem kellett ezek után jött a fekete leves. Azt hittem, hogy csak ketten vagyunk a szobában, de tévedtem ó, de még mekkorát!! Rajtam kívül még 30 ember tartózkodott a szobában. Ebből fele már nem élt; a többiek vagy valamilyen kísérletben vettek részt, vagy valamilyen kezelést végeztek rajtuk. A polcok tele voltak üvegekkel először nem igazán figyeltem fel rájuk, de mikor a lámpafény megvilágította a polcokat megláttam, hogy különböző emberi szervek vannak az üvegekben. Dr. Abelard  istenien szórakozott azon, ahogy a látottakat igyekeztem feldolgozni.

-         Miért vagy ilyen meglepett, ezek csak testrészek és egy-két belső szerv!?- úgy mondta, mintha álltatok szervei lennének pedig nem.

-         Nem tehetek róla bennem még vannak emberi érzések, én még az embereket embereknek tekintem nem állatnak.

-         Minek!?- szinte ordított.

-         Mi az, hogy minek?!

-         Ezeket nevezed te embereknek?- szinte kacagott.

-         Mi az, hogy ezeket? Jah, értem már, tehát ha más a bőrszíne az embernek vagy a vallása, esetleg az identitása akkor már állatként kell kezelni??!!

-         Jól mondod, na mégsem vagy annyira ostoba és hasznavehetetlen nőszemély.

-         Van egy észrevételem. – mondtam kissé gúnyos  mosollyal.

-         Hallgatom.

-         Az az állat, aki ezt teszi az ember társaival! – vágtam az arcába szinte nevetve.

-         Adok én neked  állatot…..

Akkorra pofont kevert le, hogy kitört az egyik fogam, de nem bántam, mert tudtam, hogy még így is „őrülten” a szellemi fölény az én kezemben van.

   -    Ma nem velem fogsz dolgozni. - mondta.

-     Juj, de jó kapok egy új játszótársat? – mondtam iróniával átitatott hangon.

-     Ennyi idő után is még tudsz poénkodni?!

-    Valahogy szórakoztatnom kell magam ezen a helyen ti már kezdtek

untatni. – kisség elkerekedett a szeme erre a mondatra.

Újabb pofont akart adni, de ekkor kinyílt a vasajtó és egy magas barna hajú és égszínkék szemű férfi lépett be a szobába. Sok nő elájult volt ettől a pompás férfitől, de engem nem hatott  meg ugyan olyan ördög volt ,mint a többi csak egy kicsit jobb köntösbe volt bújtatva. Rám mosolygott azt hitte ezzel majd barátságos leszek. Nem is tudtam már,hogy kell kedvesnek lenni az emberekkel.

-         Üdvözlöm a nevem Dr. Fischer, de nyugodttan hívhatsz Benediktnek.   – ehhez jött a szívdöglesztő mosoly.

-         Nekem nincs nevem szóval nem izgat, hogy hív, a jópofizást jobb ha megtartja azoknak a betegeknek ,akik még ezt megeszik.

-         Kezdjük előröl,…. hogy hívnak?

  (Úgy csinál, mintha kebel barátok lennénk. Nem vagyok én ehhez hozzászokva. )

-         Nem kaphatnék egy másik orvost?

-         Nagyon vicces. – mondta gúnyos mosollyal az arcán. Tehát, hogy hívnak? Addig nem szállok le a témáról ,amíg meg nem mondod a neved

-         Eleonore.

-         Gyönyörű neved van Eleonore.

Megborzongtam négy év után először szólított valaki a nevemen. Egy pillanatra majdnem elsírtam magam egy szó hallatán. 

1940. november 17.

Sosem felejtem el; esős szerdai nap volt, a kis őszi piros kabátomat vettem fel. Szél támadt a szűk utcában, akkora,hogy teljesen bele borzongtam nem is hallottam a körülöttem lévő embereket csak a saját fogam vacogását. Nem mintha emberi hangoktól lett volna hangos az utca csak sérült és megfáradt emberek jajveszékelését lehetett hallani. Bármerre tekintettem csak a fájdalmat láttam az emberek szemében és azt a kimondatlan mondatott, hogy ’ bárcsak e földi létben megszűnne az életem’. Ha nem a saját szememmel látom a borzalmakat el sem hiszem, annyira hátborzongató képsorok fogadtak az utcákon. Épp a helyi vöröskereszt épületébe siettem, hogy segítsek a sérült katonák ellátásában. Az egyik lebombázott háznál sírásra lettem figyelmes; földbe gyökerezett a lábam mikor megláttam, hogy ki sírdogál. Egy aprócska gyermek feküdt a romok alatt. A lezúduló törmelékek mindkét  lábát eltörték aprócska arca csupa kosz volt  és ezen a pici arcon gyönyörű kék szemek ültek, amelyekből úgy hullottak a könnyek akár a nyári zápor. A kórház nem volt messze ezért azonnal segítségért rohantam. Úgy futottam ,ahogy még talán soha. Pár erős ápolóval tértem vissza, akik segítettek kiszabadítani a fiút. Az életét megmentették, de a lábait  nem tudták. Kétségbe estem; ha felébred, hogy magyarázom el egy életvidám kisfiúnak, hogy soha többé nem focizhat nem szaladgálhat mezítláb a vizes fűben, hogy fog ezek után élni?! Felébredt a kisfiú és lenézett a lába helyére utána rám és elszomorodott. Előtört belőlem a sírás, úgy sírtam akár egy taknyos gyermek pedig nem is ismertem a fiút. A nyolc éves kisfiú csöpp kezét rátette a fejemre és megsimogatta. Csak ennyit mondott: „Köszönöm, hogy élhetek.”Rá kellett jönnöm, hogy nem a hatalom és a pénz a legfontosabb ,mint ahogy a kormány hiszi hanem az ÉLET.

Ezért folyik a háború, ezért!!!…Ártatlan emberek vére tapad a kormány kezéhez, erre szokták mondani,hogy „járulékos veszteség a győzelemért”.

Kinyílt a nehéz vasajtó  és Dr. Abelard lépett be rajta. Nem szólt egy szót sem, az arcán lévő gúnyos mosolyból tudtam, hogy vagy elvernek vagy újra teletömnek gyógyszerekkel. Megragadott a hajamnál fogva és lerántott a földre valahogy nem  lepődtem meg. Így húzott egész a labor ajtajáig. Furcsa kettősség volt bennem hiába fájt, hogy húzza hajam mégis nevettem méghozzá a saját szerencsétlenségemen. Mindig azt hittem, hogy a rossz emberek kerülnek a pokolba … hát tévedtem.

Belevágott a ’mészár székbe’ , mint mindig csupa vér volt minden, ilyenkor éreztem egy kicsi reményt hátha véget vetnek az életemnek hiszen számukra megszűntem embernek lenni, de mind hiába akármennyire reménykedtem annál kevésbé jött a halál.

Leszíjazott; olyan erősen ,hogy nemhogy mozdulni,de levegőt sem bírtam venni. Egy pillanatra borzasztó érzés lengte be a szobát. A mai nappal valami borzasztó dolog vette kezdetét ennek az épületnek a fali között……