1940. november 26.

          Négy év …. már ennyi eltelt volna?! Szívembe fájdalom nyilallt, ahogy felidéztem a sárga, nyikorgó ajtajú házat. 1936. április 22. nagyon kellemes tavaszias idő volt; a kedvenc fehér ruhámat vettem fel és elindultam a piacra, hogy beszerezhessem a legfrissebb hozzávalókat az ebédhez. A megszokott útvonalon sétáltam, amikor valami megmagyarázhatatlan érzés azt mondta, hogy most forduljak a másik irányba. Korábban is előfordult már, hogy egy sejtelmes hang szólt hozzám, de ez legtöbbször álmomban fordult elő és mindig azt hittem ez csak a fáradság egyik mellékhatása, de ez egészen más volt a hang most nem álmomban látogatott meg, hanem nappal. Egyre erősebb és erősebb volt nem olyan, mint éjszaka. Éreztem, ahogy átveszi a testem fölött az irányítást. Mintha álmodnék. Nem voltam ura a testemnek, néha felvillantak álomképek, majd egy téren ébredtem … véresen. Halálra rémültem. Száz és száz kérdés cikázott a fejemben. „Hogyan kerültem ide? Ez az én vérem? Más vére? De, hogy került rám?”

1940.november  25.

Felkapcsolta a villanyt;nem voltam ekkora fényhez hozzá szokva kellett pár másodperc, hogy ne csak homályos foltokat lássak. Kár volt; bárcsak hagyta volna lekapcsolva a villanyt és nem láttam volna semmit. Azt hittem, hogy sok szörnyűséget megéltem már, de tévednem kellett ezek után jött a fekete leves. Azt hittem, hogy csak ketten vagyunk a szobában, de tévedtem ó, de még mekkorát!! Rajtam kívül még 30 ember tartózkodott a szobában. Ebből fele már nem élt; a többiek vagy valamilyen kísérletben vettek részt, vagy valamilyen kezelést végeztek rajtuk. A polcok tele voltak üvegekkel először nem igazán figyeltem fel rájuk, de mikor a lámpafény megvilágította a polcokat megláttam, hogy különböző emberi szervek vannak az üvegekben. Dr. Abelard  istenien szórakozott azon, ahogy a látottakat igyekeztem feldolgozni.

-         Miért vagy ilyen meglepett, ezek csak testrészek és egy-két belső szerv!?- úgy mondta, mintha álltatok szervei lennének pedig nem.

-         Nem tehetek róla bennem még vannak emberi érzések, én még az embereket embereknek tekintem nem állatnak.

-         Minek!?- szinte ordított.

-         Mi az, hogy minek?!

-         Ezeket nevezed te embereknek?- szinte kacagott.

-         Mi az, hogy ezeket? Jah, értem már, tehát ha más a bőrszíne az embernek vagy a vallása, esetleg az identitása akkor már állatként kell kezelni??!!

-         Jól mondod, na mégsem vagy annyira ostoba és hasznavehetetlen nőszemély.

-         Van egy észrevételem. – mondtam kissé gúnyos  mosollyal.

-         Hallgatom.

-         Az az állat, aki ezt teszi az ember társaival! – vágtam az arcába szinte nevetve.

-         Adok én neked  állatot…..

Akkorra pofont kevert le, hogy kitört az egyik fogam, de nem bántam, mert tudtam, hogy még így is „őrülten” a szellemi fölény az én kezemben van.

   -    Ma nem velem fogsz dolgozni. - mondta.

-     Juj, de jó kapok egy új játszótársat? – mondtam iróniával átitatott hangon.

-     Ennyi idő után is még tudsz poénkodni?!

-    Valahogy szórakoztatnom kell magam ezen a helyen ti már kezdtek

untatni. – kisség elkerekedett a szeme erre a mondatra.

Újabb pofont akart adni, de ekkor kinyílt a vasajtó és egy magas barna hajú és égszínkék szemű férfi lépett be a szobába. Sok nő elájult volt ettől a pompás férfitől, de engem nem hatott  meg ugyan olyan ördög volt ,mint a többi csak egy kicsit jobb köntösbe volt bújtatva. Rám mosolygott azt hitte ezzel majd barátságos leszek. Nem is tudtam már,hogy kell kedvesnek lenni az emberekkel.

-         Üdvözlöm a nevem Dr. Fischer, de nyugodttan hívhatsz Benediktnek.   – ehhez jött a szívdöglesztő mosoly.

-         Nekem nincs nevem szóval nem izgat, hogy hív, a jópofizást jobb ha megtartja azoknak a betegeknek ,akik még ezt megeszik.

-         Kezdjük előröl,…. hogy hívnak?

  (Úgy csinál, mintha kebel barátok lennénk. Nem vagyok én ehhez hozzászokva. )

-         Nem kaphatnék egy másik orvost?

-         Nagyon vicces. – mondta gúnyos mosollyal az arcán. Tehát, hogy hívnak? Addig nem szállok le a témáról ,amíg meg nem mondod a neved

-         Eleonore.

-         Gyönyörű neved van Eleonore.

Megborzongtam négy év után először szólított valaki a nevemen. Egy pillanatra majdnem elsírtam magam egy szó hallatán. 

1940. november 17.

Sosem felejtem el; esős szerdai nap volt, a kis őszi piros kabátomat vettem fel. Szél támadt a szűk utcában, akkora,hogy teljesen bele borzongtam nem is hallottam a körülöttem lévő embereket csak a saját fogam vacogását. Nem mintha emberi hangoktól lett volna hangos az utca csak sérült és megfáradt emberek jajveszékelését lehetett hallani. Bármerre tekintettem csak a fájdalmat láttam az emberek szemében és azt a kimondatlan mondatott, hogy ’ bárcsak e földi létben megszűnne az életem’. Ha nem a saját szememmel látom a borzalmakat el sem hiszem, annyira hátborzongató képsorok fogadtak az utcákon. Épp a helyi vöröskereszt épületébe siettem, hogy segítsek a sérült katonák ellátásában. Az egyik lebombázott háznál sírásra lettem figyelmes; földbe gyökerezett a lábam mikor megláttam, hogy ki sírdogál. Egy aprócska gyermek feküdt a romok alatt. A lezúduló törmelékek mindkét  lábát eltörték aprócska arca csupa kosz volt  és ezen a pici arcon gyönyörű kék szemek ültek, amelyekből úgy hullottak a könnyek akár a nyári zápor. A kórház nem volt messze ezért azonnal segítségért rohantam. Úgy futottam ,ahogy még talán soha. Pár erős ápolóval tértem vissza, akik segítettek kiszabadítani a fiút. Az életét megmentették, de a lábait  nem tudták. Kétségbe estem; ha felébred, hogy magyarázom el egy életvidám kisfiúnak, hogy soha többé nem focizhat nem szaladgálhat mezítláb a vizes fűben, hogy fog ezek után élni?! Felébredt a kisfiú és lenézett a lába helyére utána rám és elszomorodott. Előtört belőlem a sírás, úgy sírtam akár egy taknyos gyermek pedig nem is ismertem a fiút. A nyolc éves kisfiú csöpp kezét rátette a fejemre és megsimogatta. Csak ennyit mondott: „Köszönöm, hogy élhetek.”Rá kellett jönnöm, hogy nem a hatalom és a pénz a legfontosabb ,mint ahogy a kormány hiszi hanem az ÉLET.

Ezért folyik a háború, ezért!!!…Ártatlan emberek vére tapad a kormány kezéhez, erre szokták mondani,hogy „járulékos veszteség a győzelemért”.

Kinyílt a nehéz vasajtó  és Dr. Abelard lépett be rajta. Nem szólt egy szót sem, az arcán lévő gúnyos mosolyból tudtam, hogy vagy elvernek vagy újra teletömnek gyógyszerekkel. Megragadott a hajamnál fogva és lerántott a földre valahogy nem  lepődtem meg. Így húzott egész a labor ajtajáig. Furcsa kettősség volt bennem hiába fájt, hogy húzza hajam mégis nevettem méghozzá a saját szerencsétlenségemen. Mindig azt hittem, hogy a rossz emberek kerülnek a pokolba … hát tévedtem.

Belevágott a ’mészár székbe’ , mint mindig csupa vér volt minden, ilyenkor éreztem egy kicsi reményt hátha véget vetnek az életemnek hiszen számukra megszűntem embernek lenni, de mind hiába akármennyire reménykedtem annál kevésbé jött a halál.

Leszíjazott; olyan erősen ,hogy nemhogy mozdulni,de levegőt sem bírtam venni. Egy pillanatra borzasztó érzés lengte be a szobát. A mai nappal valami borzasztó dolog vette kezdetét ennek az épületnek a fali között…… 

1940.november 13.

Egy gyönyörű fehér szobában ébredtem fel és nem emlékeztem semmire csak borzasztó fejfájásom volt és tűszúrásokat találtam a bal karomon. Akkor még nem sejtettem, hogy tökéletes kísérleti alany vált belőlem. A tűszúrásokat először nem értettem, nem tudtam, abban a percben még  hova tenni  a dolgokat. Egy nagydarab fickó jött be a szobámba, hirtelen megijedtem. Féltem, hogy újra elvisznek, és bántani fognak. Nem szerettem az embereket azóta a bizonyos nap óta meg pláne nem. Nem tudtam már senkiben sem megbízni, azért, hogy újra bántsanak?! Könnyebb volt elbújni és messziről nézni, hogy változik a világ és keresni benne valami állandót, valami biztos pontot, ami nem ver át nem rúg fel nem bánt meg és nem rúg fel újra meg újra. Nehéz volt elhinni, hogy van ilyen dolog a világon, tudtam, hogy ilyen ember nincs… Normális ételt  kaptam hét hónap után végre. Pedig már kezdtem megszokni a poshadt vizet és a száraz kenyeret. Miután megettem az ebédemet pár fehér köpenyes férfi jött be a szobába  és megkérdezték, hogy hogy érzem magam, nem szédülök e vagy fáj e valamim?. Nem értettem, hogy miért akarják tudni mindezt tőlem. Mikor rákérdeztem  elmondtak minden, nehezen tudtam megemészteni és egyáltalán felfogni. Közölték, hogy az én életem ezentúl Németország szebb jövőjét fogja szolgálni, ezentúl csak egy eszköz vagyok megszűntem emberként létezni, lényegtelen hogy élek e vagy halok. Ettől a naptól kezdve már elfelejteni sem, hogy mi történik velem, az a borzasztó fájdalom örökre belém éget. Köztudott volt, hogy abban az időben a németek igyekeztek kifejleszteni a tökéletes harci katonát, de nem értettem, hogy miért engem, mint nőt választottak erre a feladatra, habár eleinte csak egy voltam a százból, akit alávetettek a teszteknek, de mégis én bírtam a legjobban; tűrtem a fájdalmat, mintha ez természetes lenne néha flegma, rezzenéstelen arccal. Bár néha én is inkább haltam volna meg és dobtak volna tömegsírba, de hiába hangzott el minden este az isteni fohász semmit  sem ért, napi szinten el kell viselnem az áramos kezeléseket a különböző terheléseket, még patkánymérgeket is tartalmazó gyógyszereket, amiket néha  csak valamiféle külső megmagyarázhatatlan erő hatására veszek be. Néha sírva alszom el olyankor eszembe jutnak a  régi emlékek a boldog nyugodt élet és az az esős szerdai nap…

1 könyv: NAPLÓ- Egy őrültnő története

1940.november 11.

Kedves Naplóm!

Hajnal négy óta áztatja a német utcákat az Isten áldása. Én egy kicsi ablakból szemlélem az eseményeket. A pici ablakból, ahol csak egy pillanatra jelennek meg a hajnali nap sugarai reggelente, látom a robusztus tankokat és az egymásra halmozott holttesteket. Hallom, hogy az esőcseppek varázslatos melódiát játszanak a lánctalpasokon, de hiába, gyönyörű ez a dallam mégis egyfajta kettősség fog el, hiszen közben az eső mossa azoknak a katonáknak a vérét, akik az átkozott német honért vesztek oda egy értelmetlen, véres háború miatt. Nem tudja az ember igazán, hogy mit is jelent élni s porba hullani?! Isten egyetlen joga az, hogy elvegye azt az életet, amit adott. Próbáltam megérteni a háborút, de ezt megérteni nem lehet. Nincs benne értelem, sőt én még logikátlannak is tartom a maga módján. Olyan számomra az egész mintha saját honfitársainkat küldenénk a mészárszék elé. Nehéz ezt épp ésszel felfogni nem tagadom. Egésznap tudnám a világot szemlélni abból az aprócska résből, ez egyfajta lelki békét hoz nekem kicsit még a gyógyulásomhoz is hozzá segít, sőt többre is tartom, a saját szellemi megtisztulásomat a keserű, olykor a patkányméregre hasonlító gyógyszerektől, amelyek ’elméletileg’ a gyógyulásomat szolgálják… Pedig nem hiszem, hogy súlyos beteg lennék, akit gyógyszerekkel kell elkábítani. Vagy a tudathasadásom ennyire veszélyes lenne?! Igen, én ezért vagyok négy éve  ezen a helyen. Minden 1936. március 1-én kezdődött. Előtte még úrrá tudtam lenni a kettős személyiségemen egészen a születésnapom napjáig. Az egész család összegyűlt édesanyám elkészítette a híres csokoládétortáját, amit még néha feltudok idézni; érzem a számban a keserű csokit és ekkor  hacsak egy pillanatra is, de hazarepülök a sárga, nyikorgó ajtajú ház verandájára… Négy keserű év, valahogy többnek tűnik. Újra magamba fojtom ezeket az érzéseket, mert ezek csak a gyengeségemet mutatják. Ez a négy év arra jó volt, hogy megtanuljam, hogy bízni senkiben sem lehet még a szeretteimben sem, hiszen pont ők forgatták meg a szívemben a ’ mérgezett tőrt ’.Ők küldtek ebbe a négycsillagos szállodába. Nyílt az ajtó, megragadták a karomat és kihúztak a gumiszobából……

A blog célja:

Nem igazán azért csináltam ezt a blogot, hogy másokat szórakoztassak. Hanem azért, mert imádok írni és valljuk be a XXI. században már a papírra vetett kézirat kissé elcsépelt.Olyan történeteket szándékozok ide leírni, amelyek kósza gondolatként vertek gyökeret az elmémben  és most értek meg arra, hogy leírjam őket.
Ha véletlen valaki még is ide téved és ezt elolvassa; nyugi ezek nem nyálas ponyvaregények, amikkel tele van a padlás sőt már a pince is.Próbálok új témákat elődobni, amik még nincsenek teljesen kiszipolyozva (pl: Vámpír sztorik).